március

Labancvilágban

mi nekünk érték,

megtartó erő,

örökszentség,

nemzetkufároknak

szemfényvesztés.

Tiborcok hangja semmibe vész?!

 

Lelkünkbe égetett zászlónk,

lobogj,

és lángolj Petőfi Sándor!

 

Költő-e ma,

ki fel nem szisszen:

nem kell Jézus,

nem kell Isten,

nem kell gyermek,

a hit, az áldás,

a szeretet, a messzelátás?!

 

Lelkünkbe égetett zászlónk,

lobogj,

és lángolj Petőfi Sándor!

 

Labancidőben

testünk összeomlik,

mint kormos bérházak.

Csak a lélek, a vér lázad.

Biztatjuk magunk:

seregünk nem lesz megvert,

magyar nem teszi le a fegyvert,

védjük magunk,

az embert,

az ezerévmámort,

a vérünkkel mázolt szekértábort!

 

Lelkünkbe égetett zászlónk,

lobogj,

és lángolj Petőfi Sándor!

 

Pataki István

(Megjelent a Ki gyújt jelzőtüzet című kötetben.)

Tisztelt Megemlékezők, Kedves Barátaim!

Minden nemzeti ünnep és megemlékezés üzenetet hordoz a mának. Kérdez, számon kér, felszólít és önvizsgálatra késztet. Létfontosságú ez ma, a kiüresedés korszakában, hisz olyan fogalmak veszítették el tartalmukat, mint haza, hűség, becsület.

Az igazi ünnep értéket teremt, mert szembesít a történelmi múlttal, és ennek tükrében vizsgálja a jelent, pásztázza a jövőt: „ahol csak örvény a múlt, ott fuldoklik a jövő”. A történelmi tudat – a kulturális tudat mellett—az egészséges nemzettudat egyik alappillére. Nélküle minden nemzeti ünnep olcsó fesztivizmussá silányul. De minden hétköznap is. Maga a magyar lét kerül végveszélybe.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Kedves Barátaim! Érdemes eljátszani a gondolattal: vajon milyen jelentést írnánk Görgey táborából Kossuthnak ma, 2013 márciusában? Megüzennénk-e neki, hogy a had nem csak számszerűségében fogyatkozik, hanem minőségében is, és hitehagyottan, szárnyaszegetten vonszolja magát a kapitalista internacionálé, a globalizáció nemzetrontó dallamára Európa idegenmajmoló szemétdombján; hogy tábori lelkészeink többsége átszökdösött a labancokhoz; hogy ifjaink többségének hiába tartunk toborzót, hamis magatartásmintákat követve, tartalmatlanul, jövőkép nélkül tengetik napjaikat; hogy tombol a nyelvi igénytelenség, hogy több mint húszezer éves gyönyörű anyanyelvünket folyamatosan szennyezzük, torzítva a tudatot és a lelket; hogy hiába tanulnak gyermekeink magyarul, ha nem nevelik őket magyarságra sem az iskolában, sem a családban; hogy spiclik áradata manipulálja a nemzettudatot, gyáva sumákká, mutyimagyarrá züllesztve a megalkuvó felnőtteket, akik mammanelvűen elárulják a nemzetet; hogy folyamatosan a közömbösség, a lemondás, az önfeladás fertőzi a magyarságot?

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, áldozat vállalás nélkül a demográfiai katasztrófával fenyegetett nemzet sorsa nem fordulhat jobbra! Az a nép, amelyik mindig csak túl akar élni egy korszakot… Pusztulásra van ítélve! A magyarságnak élnie kell, nem túlélnie! Ehhez erős hitre és szilárd erkölcsre van szükség! Hátat kell fordítani a közénk beépített hamis prófétáknak, a hitegető érdekmagyaroknak, akik idegen rabszolgatartóknak és a beolvasztó hatalomnak szolgáltatnak ki minket.

Istentől és egymástól kell erőt nyerjünk, hogy visszaszerezzük önbizalmunkat, emberi és nemzeti méltóságunkat, hogy lélekben megvívhassuk mindennapi forradalmainkat; hogy a jövő zálogát, a gyermeket, ne nyűgnek – tehernek, hanem áldásnak tekintsük!

Ezek március 15.-e üzenetei, melyet megkoronáz a szabadság szeretete, mely nem más, mint a szeretet szabadsága! Abban a nemzetben, mely a kereszténység felvételét megelőzően évezredekig (!) szeretetvallású volt, — erősen él a szabadságvágy, melyet hiába igyekeznek tompítani idegenszívű hatalombérencek, a ma labancai, akik nem ágyúkkal, karddal rontanak ránk, hanem ármánykodva, lopakodva, a lelkeket szállják meg.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Kedves Barátaim! Éberek kell lennünk! Az ige szavaival: „mi nem vagyunk a meghátrálás emberei, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk”! Erre kötelez minket a múlt, hisz évszázadokon keresztül Európa védőbástyája volt a magyarság. Mindennapi szabadságharcában Isten áldása legyen nemzetünkön!

Bihardiószeg, 2013. március 17.

Pataki István

hová tűnt

 

hová lettek

az izzadtság szagú ágyak

az ablakok

melyeken be- és kiugráltam

az árnyas bokrok

s alattuk a fűben

a harmatos lenyomatok

 

hová tűnt

kit hencserrel a hátukon

kerestek a nők

s vasvillával várt

férj és apósjelölt

 

hová tűnt

a törékeny virágokat porzó

a feszes íjú vad vadász

a hajókat lékelő

kapukat betörő

nyergelő nomád

 

csak szunnyad bennem

mint lakatlan telken

dudva alatt az ibolya

talán kardját kivonva

valahol még vágtat

s üzenget bátran:

„ki nem futott be szánom

Jöhet a vigaszágon

majd megölelem a másvilágon”

az ember elindul

az ember elindul

mintha menne

vétkeket cipelve

istenre asszonyra gyermekre

s nőkre gondol

ha szélcsend van

ha vihar tombol

nagy utakra vágyik

topog lépeget tántorog

s eljut az ágyig

és nézi

ahogy a sarokban a pók

egy léggyel parolázik

 

kezeit mellén összefonja

mintha az ég lenne plafonja

mintha még mindig

nagy utakra vágyna az ágyban

s mintha már őt mormolná

az ima

 

Pataki István

 

 

sikerélmény

szabálytalan erdélyi magyar vers a

huszonegyedik század elejéről,

melyet politikusainknak ajánlok

a Magyar Kultúra Napjára (hetére),

hogy a szavazóbázisnak is öröme

teljen a meghonosodott

ékes magyar szóban

 

nyolc óra magasságában

(így olvasta látta a magyar médiában)

adott egy telefont a szekretáriátra

van-e a birónak imprimántja

aztán gondolatai mentén

(ezt is magyar honból csenvén)

zsebre vágta abonamentjét

s mert zsenálta sőt deranzsálta

a madarak csivittje

elindúlt a csentru csivikbe

ahol kikomplektált egy formulárt

meg egy egy cserere tippet s várt

míg leszerokszolják az oridzsinált

hogy a giseunál

ünredzsisztráltassa a szerokópiát

azóta vár a stampillára

hogy a sefgye aprobálja

hisz megsusztászta

volt pílája rezolválta

tudta hány óra

mint mikor az apartamentet kikiriálta

s kapott egy butéliát repartícióra

örömében kettesével vette a szkárát

megint deszkurkálta magát

Pataki István

 

apokaliptikus

ha majd mindenki

belém mart

és minden part

és minden kötél szakad

és nem lesz

se íze

se súlya

a szónak

és már a harangok

sem szólnak

és ellobban

az utolsó szalmaszál is –

és fénysugárban

az ige testet ölt

valósággá válik

és megfutamodik

minden vértelen árnyék

és térdre rogynak

kik belém martak

omlasztói partjaimnak

és meghátrálnak

égetői

az utolsó szalmaszálnak

és a harangok

újra búgnak

megint súlya

és íze lesz a szónak

és a fény a fény

mindenen áthatol

mindent átjár

és átnyalábol

a vártán

 

Pataki István

(őszi mellékdal)

(őszi mellékdal)

talpig levélben
leveles
tyukodi pajtás
kenyeres
kenyértelen
könyörtelen
hulló fejem is
égnek emelem

porból lettem
porrá lettem
korról korra
mételyeztek
mivé leszel
(sz)ép nemzetem

szívemen balkán andalog
antihorgerek horger antalok
tyukodi pajtás
igás
nem igáz

tyukodi pajtás
kenyeres
nem csak rája
kutyáimat se engedem
a fejfára

vérem tüzem
szittya szítja
pusztán telemen

nemzetemet
s hulló fejem
égnek emelem

téli mellékdal
          tárogatóra

piros csipke
fehér fagyal
csak én zöldellek

hogy menjek így
lármafának
vagy jóistennek

lilaszemű
nagyrokolyás
magyarítna éngem

„kihangsúlyoz”
nem „aprobál”
éltemet így tengem

tárogatóm előkapom
véle körbecsapok
beléfújhat beléfullad
kuczugómozgalom

jó tyukodi
hű tyukodi
maradjunk mi együtt

elleninkre
szép leányra
csak mi ketten menjünk

egyiket is
másikat is
magunk alá vessük

nemzetünknek
a javára
eképpen cselekszünk

 

Megjelent a Szökés a táborból című kötetben.