ady sírjánál

Pataki István:

ady sírjánál

 

nem igaz hogy hagynád

az utókori hagymázt

hogy csontönmagadra

rádültessenek kőből faragva

tűzre a fagyot

üvölts egy nagyot

viselted magad

a jót a gazt

melleden kőből nyomaszt

 

hova tennénk a maréknyi mindszenti földet

az anyai sóhajt mi holtában is ölhet

hogy lopjam porhoz a port

porszívedbe a porló utókort

vértelennek a végtelent

a magába hulló jajjelent

mert vétlen és védtelen

a költői értelem

 

de ugye nem igaz hogy hagyod

magadon s rajtunk a fagyot

dermeszt mint az átok

csonkolt végtagon üszkös zsarátnok

nemzettesten a kórság

mert szinte kérte várta

altassa döglegyek dongása

s rácsorogjon kóbot veszettkutyák nyála

mely mint a lúg kimar

mindent mi magyar

lelkekből agyakból

legyen agyagból

az utolsó

 

agyaggalamb

agyagmagyar

egyik nem száll

másik nem szól

 

ne legyen ki vallja s hiteti

a lélekidegent a test is kiveti

ne legyen istene vére

zászlója vezére

álma vágya

legyen tarkabarka

himnusza bocibocitarka

és csak várja várja

érje halála alva

ne legyen örök nyugalma

 

mozdulj kőszobor és mozdíts

elevenebb légy élő magadnál

tombolj törj-zúzz ordíts ragadjál

kelj fel és ébressz

te ősmagyar kegyszer

 

a veszettkutyák

pusztuljanak egyszer

 

(Megjelent a Vétlen és védtelen című kötetben.)

ha egyszer is

 

Pataki István:

ha egyszer is

 

ha egyszer is a pusztába kijönnél

forró homokon mezténláb

lelked csikorogna

mint régnyílt vasajtó

s peregne róla a rozsdamáz

perzselne az ige

és csak szavaim éheznéd szomjaznád

 

ha egyszer is kijönnél a pusztába

mindent hátrahagynál

az oázist ígérő

kísérő kísértő karavánt

múltadat szaggatnád

s tűnne a dűne mögött

sunyító délibáb

túlélnél minden homokvihart

mint skorpió

ha saját hátába csap

 

a pusztába

ha egyszer is kijönnél

láthatnál égni még

s mint hamut

fejedre fújna a szél

utánad kószáltam

Pataki István:

utánad kószáltam

 

utánad kószáltam

csapzottan éhesen

sövény alól kelve

vacogva véresen

 

utánad kószáltam

magamból kiverten

szemed hogy simogat

áltatva remélten

 

utánad kószáltam

várva sót kenyeret

villámos szemedben

a hűség nyüszített

 

utánad kószáltam

lüktetett a véna

beértem oly sokszor

kormos kenyérhéjjal

 

utánad kószáltam

szomjam se oltottad

romos álmok között

rám hulltak a falak

 

nagymerev nem búcsúzik

 

Pataki István:

*nagymerev nem búcsúzik

 

 

csak ült réveteg

fátyolosan bámult nagymerev

sátrában agg oldalborda

sátra előtt aszott tehéncsorda

egyik cseber másik veder

eljött az idő mormogta

s karján a kerecsennel

nekivágott az utolsó útnak

övén megannyi skalppal

az őrhegy-tetőre talpalt

s mint ki magára talált

üldögélt várva a halált

ám hirtelen

a nagyszellem

nagyot nagyot szellentett

ébredj nagymerev

táguljon pupillád

ne az eget nézd

a völgyben az őzgidát

 

ó nagy szellem

hangom megremeg

mint alant az őz

köszönöm a varázst

marasztal meggyőz

én az örök vadász

az őzek örök őre

nem mehetek még

az örök vadászmezőkre

halld hálaadó imám

hogy küldéd a gidát

s áldanak még téged

az örök küldőt

a tőlem távozó ünők

*A kuyonok utolsó főnöke

 

libatömés

libatömés

−rusztikus élmény, melyet urbánusoknak is ajánlok

 

gúnár hiányában

a tojó csak gágog gágog

rágja a deszkakerítést

a meszelt falra ráront

s fecser könnyű vérrel

a libanc gúnár nélkül

csak időt fecsérel

 

ám fiatal gazdasszonya

villámgyors mozdulattal

nyakához kap

s gömbölyű

combjai közül

ível a libanyak

egyik kezével tömi

az áztatott tengerit szájba

másikkal markolja lágyan

szemével is hat rá

mintha simogatná

majd szorítja

fentről lefelé

csuklóját mozgatja

hogy tévútra

ne menjen

a drága abrak

ne sérüljön a kedves libanyak

s tömött garatja

(csuklóját majd éjjelre borogatja)

aztán itatja itatja

vele a vizet

s hallja hogy valahol

egy éhes gúnár

rájuk sziszeg

 

Pataki István

végrendelet

kik ellenem fordultatok

nemzetkufárok ármánykodók

álnok lidércek

lopakodó latrok

kihányt epémet rátok hagyom

 

múzsáim kik megtagadtatok

álmatlan éjszakáimért megsúgom

angyal vagy ördög vitt el

s kaptok ezer hamuzót

tele csikkel

 

szemembe vigyorgó képmutatók

vállveregető szűr- és szemforgatók

nektek is dukál ha már

égben lakom

levágott körmöm s lábszagom

 

kik hiszitek

sírba lökhettek

tiétek hajnali köpetem

keverjétek bele az egymásra szórt átkot

én értetek is imádkozom

hogy eme finomságokon

egymást halálra ne marjátok

 

és te is

te egyetlen kegyvesztett kegyetlen

te is lásd:

én Maci kutyámra is hagyok egy simogatást

 

nektek

kik szerettetek

ott leszek minden szegleten

minden porszemben esőcseppben

minden ölelésben

a szoknyákat lebbentő szélben

minden mosolyban nevetésben

aki szeretett

örökké láthat

a felkelő napban

s a lenyugvásban

 

Pataki István

okító mesés

a leveli béka kapott

ajándékba egy szép bokrot

a harmatos leveleken

kövér tetveket keresett

vagy naphosszat napozgatott

verseket is lapozgatott

míg nem a mocsárból alant

rávartyogott a sok varangy

minek neked szép rekettye

ajándékozó kenete

nem maradhatsz ott remete

– ifjú varangy így brekegte –

ne várd hogy bokorra másszak

ugorj le te örök nászra

varangykórus is akarta

leszökkent a varangykarba

a halvérű gyéren mászta

a mocsári tompa nászban

a sok varangy mind rárontott

nem nevelt nekik porontyot

s hullni kezdett a rekettye

áldott selymes hű levele

 

tavasszal egy uszadékfa

korhadt ágán ült a béka

kis leveli ázott fázott

fent rekettye kivirágzott

s szólt a kórus megint alant

ő meg bámult porontytalan

 

    Pataki István