ha egyszer is

 

Pataki István:

ha egyszer is

 

ha egyszer is a pusztába kijönnél

forró homokon mezténláb

lelked csikorogna

mint régnyílt vasajtó

s peregne róla a rozsdamáz

perzselne az ige

és csak szavaim éheznéd szomjaznád

 

ha egyszer is kijönnél a pusztába

mindent hátrahagynál

az oázist ígérő

kísérő kísértő karavánt

múltadat szaggatnád

s tűnne a dűne mögött

sunyító délibáb

túlélnél minden homokvihart

mint skorpió

ha saját hátába csap

 

a pusztába

ha egyszer is kijönnél

láthatnál égni még

s mint hamut

fejedre fújna a szél

utánad kószáltam

Pataki István:

utánad kószáltam

 

utánad kószáltam

csapzottan éhesen

sövény alól kelve

vacogva véresen

 

utánad kószáltam

magamból kiverten

szemed hogy simogat

áltatva remélten

 

utánad kószáltam

várva sót kenyeret

villámos szemedben

a hűség nyüszített

 

utánad kószáltam

lüktetett a véna

beértem oly sokszor

kormos kenyérhéjjal

 

utánad kószáltam

szomjam se oltottad

romos álmok között

rám hulltak a falak

 

nagymerev nem búcsúzik

 

Pataki István:

*nagymerev nem búcsúzik

 

 

csak ült réveteg

fátyolosan bámult nagymerev

sátrában agg oldalborda

sátra előtt aszott tehéncsorda

egyik cseber másik veder

eljött az idő mormogta

s karján a kerecsennel

nekivágott az utolsó útnak

övén megannyi skalppal

az őrhegy-tetőre talpalt

s mint ki magára talált

üldögélt várva a halált

ám hirtelen

a nagyszellem

nagyot nagyot szellentett

ébredj nagymerev

táguljon pupillád

ne az eget nézd

a völgyben az őzgidát

 

ó nagy szellem

hangom megremeg

mint alant az őz

köszönöm a varázst

marasztal meggyőz

én az örök vadász

az őzek örök őre

nem mehetek még

az örök vadászmezőkre

halld hálaadó imám

hogy küldéd a gidát

s áldanak még téged

az örök küldőt

a tőlem távozó ünők

*A kuyonok utolsó főnöke

 

libatömés

libatömés

−rusztikus élmény, melyet urbánusoknak is ajánlok

 

gúnár hiányában

a tojó csak gágog gágog

rágja a deszkakerítést

a meszelt falra ráront

s fecser könnyű vérrel

a libanc gúnár nélkül

csak időt fecsérel

 

ám fiatal gazdasszonya

villámgyors mozdulattal

nyakához kap

s gömbölyű

combjai közül

ível a libanyak

egyik kezével tömi

az áztatott tengerit szájba

másikkal markolja lágyan

szemével is hat rá

mintha simogatná

majd szorítja

fentről lefelé

csuklóját mozgatja

hogy tévútra

ne menjen

a drága abrak

ne sérüljön a kedves libanyak

s tömött garatja

(csuklóját majd éjjelre borogatja)

aztán itatja itatja

vele a vizet

s hallja hogy valahol

egy éhes gúnár

rájuk sziszeg

 

Pataki István

végrendelet

kik ellenem fordultatok

nemzetkufárok ármánykodók

álnok lidércek

lopakodó latrok

kihányt epémet rátok hagyom

 

múzsáim kik megtagadtatok

álmatlan éjszakáimért megsúgom

angyal vagy ördög vitt el

s kaptok ezer hamuzót

tele csikkel

 

szemembe vigyorgó képmutatók

vállveregető szűr- és szemforgatók

nektek is dukál ha már

égben lakom

levágott körmöm s lábszagom

 

kik hiszitek

sírba lökhettek

tiétek hajnali köpetem

keverjétek bele az egymásra szórt átkot

én értetek is imádkozom

hogy eme finomságokon

egymást halálra ne marjátok

 

és te is

te egyetlen kegyvesztett kegyetlen

te is lásd:

én Maci kutyámra is hagyok egy simogatást

 

nektek

kik szerettetek

ott leszek minden szegleten

minden porszemben esőcseppben

minden ölelésben

a szoknyákat lebbentő szélben

minden mosolyban nevetésben

aki szeretett

örökké láthat

a felkelő napban

s a lenyugvásban

 

Pataki István

okító mesés

a leveli béka kapott

ajándékba egy szép bokrot

a harmatos leveleken

kövér tetveket keresett

vagy naphosszat napozgatott

verseket is lapozgatott

míg nem a mocsárból alant

rávartyogott a sok varangy

minek neked szép rekettye

ajándékozó kenete

nem maradhatsz ott remete

– ifjú varangy így brekegte –

ne várd hogy bokorra másszak

ugorj le te örök nászra

varangykórus is akarta

leszökkent a varangykarba

a halvérű gyéren mászta

a mocsári tompa nászban

a sok varangy mind rárontott

nem nevelt nekik porontyot

s hullni kezdett a rekettye

áldott selymes hű levele

 

tavasszal egy uszadékfa

korhadt ágán ült a béka

kis leveli ázott fázott

fent rekettye kivirágzott

s szólt a kórus megint alant

ő meg bámult porontytalan

 

    Pataki István

március

Labancvilágban

mi nekünk érték,

megtartó erő,

örökszentség,

nemzetkufároknak

szemfényvesztés.

Tiborcok hangja semmibe vész?!

 

Lelkünkbe égetett zászlónk,

lobogj,

és lángolj Petőfi Sándor!

 

Költő-e ma,

ki fel nem szisszen:

nem kell Jézus,

nem kell Isten,

nem kell gyermek,

a hit, az áldás,

a szeretet, a messzelátás?!

 

Lelkünkbe égetett zászlónk,

lobogj,

és lángolj Petőfi Sándor!

 

Labancidőben

testünk összeomlik,

mint kormos bérházak.

Csak a lélek, a vér lázad.

Biztatjuk magunk:

seregünk nem lesz megvert,

magyar nem teszi le a fegyvert,

védjük magunk,

az embert,

az ezerévmámort,

a vérünkkel mázolt szekértábort!

 

Lelkünkbe égetett zászlónk,

lobogj,

és lángolj Petőfi Sándor!

 

Pataki István

(Megjelent a Ki gyújt jelzőtüzet című kötetben.)